Este, ahogy álltam a buszmegállóban, pont arra sétált az egyik hajléktalan lakója a városunknak. Nagyon elbambultam, ő pedig odajött megkérdezni, hogy min szomorkodok.
Hirtelen azt sem tudtam, mit mondhatnék. Konkrétan nem voltam szomorú, csak gondolkodtam, és olyankor hajlamos vagyok szenvedő arcokat vágni, de igazából nem is ez a lényeg.
Hanem hogy belegondoltam, hogy hány másik ember jött volna oda megkérdezni? Még azok közül sem sokan, akiket ismerek. Mert az emberek egyszerűen tesznek arra, hogy mi van a másikkal. Önző és szánalmas a legtöbb közülük.
Igazából azt rühellem a legjobban, mikor lenéznek, vagy kiröhögnek másokat, mert nem olyan körülmények közt élnek, mint amilyenek közt ők. Nem mindenki születhet gazdag családba, és ezt nem ő dönti el.
Ezt az esetet igazából nem mondtam el senkinek. Mert a legtöbben lenézik őket is, a hajléktalanokat. Igen, vannak a tipikus kéregetők, akik üvöltöznek meg kiabálnak az utcán, hogy Jézusom, mi lesz velük. De vannak "rendesebbek" is, és lehet az is, hogy néhányukba több jóérzés szorult, mint egyes elkényeztetett gazdag kis csitrikbe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése